Sziasztok!Most az elejére tettem a szövegemet.Hála égnek már csak másfél hét a suli,így addig még bonyodalmak lesznek a részekkel(mármint nem lesz kiszámítható az érkezésük),de nyárra rendszerezem őket! :)Meghoztam a következő részt,remélem tetszeni fog,és nagyon remélem,hogy kapni fogok megjegyzéseket,mert nem nagyon látom,hogy aktív olvasóim lennének! :)
Aki rendszeresen olvassa,annak remélem tetszeni fog,és nem csalódik bennem! :)
Szép hétvégét mindenkinek! <3
~Réka

9.rész

A pulzusom az egekben volt,és csak egyetlen dologra tudtam gondolni!Hogy odaérjek időben...

A kórház felé menet,nem tudtam,hogy mire gondoljak.Végig dörömbölt a szívem,azt hittem,hogy kiugrik a helyéről.Nagyon megvoltam ijedve,csak egy pontot néztem végig.Szegény Olivér mellettem ugyanolyan idegesen ült,akárcsak én,és bár tudtam,hogy nagyon aggódik értem,nem tudtam megszólalni.Egyszer csak kitört belőlem minden,és sírni kezdtem.Megnyugtatóan magához húzott,és megpuszilta a homlokomat.Akár hányszor hozzámért,mindig elragadott a nyugodtság.Amikor néztük a horrorfilmet,akkor sem féltem már annyira,amikor magához húzott.Sajnos most nem voltam megnyugodva.Ugyanolyan ideges voltam,mint amikor letettem a telefont,és a taxiba ültem.Nem kérdezett tőlem semmit,pedig biztos voltam benne,hogy minden erejére szüksége van,hogy ne kezdjen el kérdéseket lövelni felém.Tudta,hogy nem válaszolnék.És ez most nem miatta volt,nem voltam rá mérges,csak ebben a helyzetben nem tudtam magamat rávenni,hogy bármit is mondjak.Végtelenségig tűnő idő után végre megérkeztünk a kórházhoz.Még meg sem állt az ajtó,én már kivágtam,és kiszálltam belőle,majd rohanni kezdtem.A portán eligazítottak,és szinte meg sem várva az utolsó szavakat,újra futásnak eredtem.Nem tudom,hogy minek nézhettek az emberek.Egy lány,aki kisírt fejjel,eszeveszetten rohan a folyosón.Abban a percben ez nem érdekelt,csak az lebegett a szemem előtt,hogy odaérjek.Pár perc után megláttam egy kórházi széken ücsörgő alakot.Rögtön tudtam,hogy ki ő,és biztosan megérezhette,hogy nézik,mert felém kapta a fejét.Apu felállt,láttam rajta,hogy ő is sírt,persze ettől én még jobban rákezdtem.Gyorsan felém lépett,és szorosan átölelt.

-Hol van?-szólaltam meg egy ideje először.Nedves arcomat csípte az igencsak hűvösnek tűnő levegő.Egy normális helyzetben biztosan érdekelt volna,ahogyan az is,hogy szemeim vöröses árnyalatban pompáztak,és folyt az orrom.de ez nem egy normális helyzet volt.Így nem érdekelt.Apu elmondta,hogy anyát jelen pillanatban vizsgálják.Elmesélt mindent,hogy mi hogyan történt.A sarkon hirtelen befordult egy fehér ruhába öltözött orvos,és biztos voltam benne,hogy felénk tart.

-Jó napot!-köszönt ránk.-István,ugye?Velem beszélt telefonon a feleségével kapcsolatban.-apám ránézett az orvsora,majd kezet fogott vele.
-Igen,én voltam az.De mondja kérem!Mi van Vele?-kérdezte apám.Ez az ijedt hangját még soha életemben nem hallottam.Az orvos mindent elmondott nekünk,bár én nem sokáig bírtam,rám tört a sírás.Nem akartam,hogy apa velem foglalkozzon,ezért miután kellő információt szereztem,sarkon fordultam,és elindultam.nem tudtam,hogy Olivér hol lehet,bár most nagy szüksége lenne rá.Mintha csak egy vágyam teljesülhetne felbukkant a folyosó végén.De nem volt egyedül.Itt volt mind a négy barátom,nem kis aggodalom volt az arcukon.A lábam lecövekelt,nem tudtam menni.Sziki amint megpillantott(nem lehettem egy szép látvány a sok sírástól),mintha csak megérezte volna,hogy szükségem van valakire,gyors léptekkel,szinte kocogva indult meg felém,és amint elért szorosan átölelt.Soha életemben nem öleltek még ilyen erősen át,de egyátalán nem bántam.Kellett valaki,aki sokkal erősebb nálam,és aki mellett csak egy picit is biztonságban tudatom magam.Én még sosem voltam ennyire megtört.Hosszas idő után elengedett,majd a többi fiú is megölelt,kivéve Olit,és kíváncsian néztek felém.Sziki átkarolt,majd egy sorszékhez mentünk,és leültetett,majd mellém ült.Mintha csak megakartak volna védeni,a többiek körém álltak.
-Mi történt Nina?-kérdezte elcsukló hangon Sziki.
-Én...ööm...nem tudom.-sírtam el magamat.Annyira de annyira törékenynek éreztem magamat.Sziki még szorosabban karolt át.-Oli megakarta nekem mutatni a várost.És akkor jött a telefon,hogy a szüleimnek balesete volt.Egy másik autó csapódott beléjük,anya felöli oldalról.Apu megúszta,de anyának valami baja van.Eszméletlen,jelenleg kivizsgálják.És én...én nem tudom,hogy mit kéne csinálnom.-szinte dadogva meséltem el a történteket,elég rekedtes hangon.

-Hol vannak?-kérdezte Sziki.
-Anyáék?Hát apa most beszél az orvossal.Egy ideig hallgattam,de aztán nem bírtam egyedül.
-Szerintem menjünk oda,rendben?-nézett rám Ya Ou bátorítóan,majd visszaindultunk apához.Az orvos már nem állt mellette.A fúk megálltak távolabb,én pedig odasétáltam apához.

-Láthatjuk?-kérdeztem tőle suttogva.
-Igen.A doktor azt mondja,hogy nagy esély van arra,hogy nem érte maradandó károsodás,de ezt nem lehet tudni.És,hogy most nagy fájdalmai,ezért nyugtatót kap.A keze eltört,és a feje is megsérült.-apa úgy beszélt,mintha ugyanolyan fájdalmai lennének mint most anyának...bár ez nem lehetetlen.-Menj be nyugodtan,én is megyek,csak egy kicsit összeszedem magamat.Itt leszek éjszaka,szóval nyugodtan hazamehetsz pihenni.-próbált meg rám mosolyogni apa.

-Nem!Én is itt szeretnék maradni!
-Tudom kicsim,de sokkal jobban örülnék neki,ha otthon tudnálak.Stabil az állapota,minden rendben lesz,én tudom.Tudom,hogy nem hagy itt minket!Nincsenek akkora sérülései,mit amekkorára az orvosok számítottak.Menj be hozzá,nem biztos,hogy fel fog ébredni,bár van rá esély.-Beléptem az ajtón.Olyan volt,mintha aludna.A keze be volt gipszelve,a feje pedig bekötözve,de ettől függetlenül nagyon békésnek tűnt.Az ágya mellé léptem,megpusziltam az arcát és megfogtam a kezét.
-Szia anyuci!Fel tudsz kelni?-simítottam meg az arcát.Tudtam,hogy lassan el kell múlnia a nyugtatónak,tehát ideje lenne felkelnie.Simogattam a kezét meg az arcát,és végre valahára megmozdult a szempillája.
-Anya!!Anya!!Ki tudod nyitni a szemed?Nina vagyok,látod?-Kétségbeesetten szólongattam,pedig már nem volt okom a rettegésre.
-Nina....hol vagyok?És hogy kerülsz ide?-nagyon kómás állapotban volt még szegénykém.
-Baleseted volt anya.Belétek szaladt egy autó.Nagyon csúnya volt a fejsérülésed,és ezért rögtön a Pesti kórházba hoztak,de ne aggódj,inkább csak felületi sebek voltak.

-És apád?Ő jól van?

-Persze...vele minden rendben van.mindjárt bejön.Nem akarja hagyni,hogy bent maradjak én is veletek.

-Nem is kell,Kincsem.Ha azt mondod,hogy minden rendben,akkor nincs rá szükség.Menjél haza,és pihend ki magadat!Ez parancs!-mosolygott rám.
-Rendben!Akkor elintézem,hogy megkapjátok ezt a szobát,és akkor ő is tud aludni a melletted lévő ágyon.
-Köszönöm Nina!De most már menj!Nem akarom,hogy egyedül mászkálj este!-nézett rám szigorúan.Adtam neki két puszit,majd kiléptem a kórteremből.Az orvos velem szemben jött,megmondtam neki,hogy had legyen az anya melletti ágy az apáé,számítsák őz is ,,betegnek",hogy had maradhasson anya mellett.Persze ezt megbeszéltük,majd apától is elbúcsúztam,aki már sokkal jobban nézett ki,és elindultam a haza.A folyosó végén azonban ott ültek a fiúk,kivéve Olivért,és amint megláttak rögtön felpattantak.

-Na?Hogy van?Minden rendben van?-kérdezett először Bence.
-Igen,remélhetőleg most már minden rendben lesz.Eltört a karja,és a feje be van kötve.Nem tudják pontosan,hogy a fejével minden rendben van-e,de nagyon úgy tűnik,hogy nincsen nagy baj.Már felébredt,és beszélni is tudtam vele.

-Hála égnek!Annyira aggódtunk!-nézett rám Ya Ou.
-Hol van Oli?-kérdeztem a fiúktól.
-Hát..nagyon megijedt attól,hogy sírni lát,ezért is hívott fel minket.Azt mondta,hogy kibírja,de amikor megjelentél kisírt szemekkel,akkor teljesen kétségbeesett és elindult valamerre.-mondta Sziki.
-Ó szegény!Tudom,hogy nagy kérés fiúk,és tudom,hogy rengeteget tettetek ma értem,és nem is tudom elégszer meghálálni!De őt percet kérhetek még tőletek?Biztos vagyok benne,hogy Oli otthon van,és szeretnék vele beszélgetni.Megtennétek,hogy addig magunkra hagytok minket?

-Nina!Kérned sem kell!Érted?Ha te rendbe tudod tenni Olit,akkor többet is kapsz mit öt perc.A mai délután pedig...örülünk,hogy itt lehettünk veled...nem annak örülünk,hogy balesete volt a szüleidnek,hanem annak,hogy mi lehetünk most melletted.Te már a mi barátunk vagy,és szerves része vagy az életünknek!-a hirtelen meghatottságtól majdnem elbőgtem magamat,de inkább csak szorosan megöleltem a fiúkat,és együtt indultunk ki a kórházból...

(hibákért bocsánat,a gépemmel valami hiba történ,nem enged javítani,igyekszem orvosolni!)